Felhasználó név: Atoru
Valódi név: Fumikou Atoru
Játékban kor: 16
Valódi: 18 (-.-")
Kaszt: Hayai
Kinézet: Semmi különösebb ismertető jelem nincs. Tényleg. Tipikusan az a tömegsrác vagyok, aki semmivel nem tűnik ki a többiek közül. A kék hajam sem mondható annyira megkülönböztető jelzőnek, hiszen ma már mindenkinek olyan haja lehet, amilyet akar. A magasságom talán az egyetlen, ugyanis a 174 cm elég szépnek számít a származásomhoz képest. De ebben is sokan leköröznek, szóval ez se érdekes. És az arcom? Van rajta kettő szem, egy száj, egy orr, meg ami kellhet egy arcra. (Nem, tetoválás, piercing és borosta nem kell az arcra.) Szóval egy átlagos kinézetű srác vagyok.
Jellem: Ez már egy fokkal étdekesebb.
A SAO-ban eltöltött évek során rájöttem, hogy egy játékban bárki lehetek. Még Hercegnő is lehetnék! De nem leszek.
Az, hogy ki kellett jönnöm a SAO-ból, előszelőször egy kicsit rosszulesett, főleg, mert az uccsó küldim jutjutalmát se tudtam használni.
Viszont az, hogy kijutottam, hozzá segített ahhoz, hogy más dimenziókba is ellátogassak. Mondjuk a GGO-ba.
Ez pedig ugye egy fegyveres játék, a fegyvereket pedig nem szabad óvatosan használni, mert vagy csütörtököt mond, vagy pedig elrozsdásodik. Így aztán lazán kell venni az egészet. No para, semmi stressz, ezt mondom.
Viszont a játékosokat békén hagyjuk. Hacsak nem támadnak ránk, mert ugye az önvédelem, az önvédelem.
Kint viszont más a helyzet. Ott nem vehetem olyan lazára a figurát, hála a tolószékemnek. És ezért élem ki a virtuális világ adta szabadságot a Gun Gale Online-ban. \o/
Előtörténet:
2024. November 7.
Ez is egy átlagos napnak indult, mint minden másik a játékban. Mobölés, farmolás, grindelés, és egyéb nyalánkságok. Semmi különös, csak én, a két késem, és a mobok. És ez igazán kedvemre való volt. Már egészen hozzászoktam ehhez a játékhoz. Semmi gond nincs idebent, és minden nyugodt. Ma talán túl nyugodt is...
Már korán reggel kint voltam, és farmoltam a digitális szörnyetegeket. A kések könnyedén vágták fel a bőrüket, és a képességeim segítségével, szépen lassan mindegyikük a pixeleikre bomlottak. Még volt egy kicsi időm, a respawnolásukig, így leheveredtem egy fa tövébe, és elő varázsoltam egy almát is az inventory-mból.
- Napi egy alma, az orvost távol tartja. - mondtam mosolyogva, és egy nagyot haraptam az almába. Igaz, hogy a kifröccsenő nedű elmaradt, de az íze maga volt a tökély.
Mennyire megszoktam már ezt a világot. - gondolkodtam el ezen, mint ahogyan minden nap szoktam. - Nem hiába, elég sok időt töltöttem idebent.
Közben a mobok is megjelentek, így folytathattam a kaszabolást. Megjelenés, levágás, pihenés. Megjelenés, levágás, pihenés. Így ment az egészen délig, amikor egy kisebb ebéd szünetet tartottam. Egy adag tojásos bento volt, és mellé egy kis Pocari Sweat hasonmás, ami ugyan nem ér fel az eredeti szintjére, de pótlásnak nem rossz.
- Itadakimasu! - mondtam, és szétválasztva a kettő evőpálcikát, falatozni kezdtem. Egészen finom lett, ami nem is csoda. A főzésem már majdnem ki lett maxolva. Még néhány étel, és végre mesterszakács lehetek. Most viszont ezt a küldetést kéne teljesítenem. A napokban ugyanis elfogadtam egyet, ami szerint egy fenevadat kell leteríteni, és egy ritka szósz lesz a jutalom. Igazából már egyszer megpróbáltam teljesíteni, de akkor kudarcba fulladt a hadművelet. Annak is örülök, hogy élek egyáltalán. Hogy miért vesztettem? Felkészületlenség. Kevés poti, semmi kristály, a képességeim és jártasságaim pedig kiaknázatlanok és alacsony szintűek voltak. Ezért elkezdtem farmolni, hogy gyorsan tapasztalatot és pénzt kereshessek.
Most pedig készen álltam.
12:40-kor már a helyének a bejárata előtt készültem fel, és három perc múlva már el is indultam be.
Mindössze hat percre volt szükségem ahhoz, hogy legyőzzem, és újabb kettőre, hogy visszatérjek a küldetés feladójához. Aztán 12:55-kor, valami szokatlan történt. Körbevett egy nagy fehér fény, és elvesztettem az eszméletemet.
Amikor felébredtem, egy kórházi ágyon feküdtem, mellettem pedig egy nővér őrködött.
- Oh, végre felébredtél. - mosolygott rám a nő. -
Már többen is felébredtek a kómából, örülök, hogy te is magadhoz tértél. Én csak bámultam nagy szemekkel. ~
He? Ez a nő meg vajon miről beszél? Ez nem a SAO... Akkor a... Valóság? Na ne, nem, ez nem lehet. Nem. Nem! Nem!! Hogy a francba jutottunk ki?! Ki csinálta ezt? Csak nem? Kayaba! Ez az egész a te műved, te galád! De miért? Miért tetted ezt?~ siránkoztam magamban.
A nővérnek bizonyára feltűnt, hogy valami gondom lehet, ezért csitítani kezdett.
- Nyugalom, Atoru-san, a tested még nem bírja annyira a megterhelést. - nyugtatott. Én próbáltam is annak a látszatát mutatni, hogy lenyugodtam, de az agyamban továbbra is zakatoltak a fogaskerekek.
Miért tette ezt Kayaba? Lefülelték volna? De miért csak most? Miért két évvel a játék kezdés után? Mi történt, ami miatt elkapták?
Éreztem, hogy ezekre nem fogok választ kapni.
A következő hónapok olyanok voltak, mintha kínoztak volna. Mindenféle kezelésen estem át, és jöttek olyan lélekbúvárok is, akik kérdeztek - persze csak azután, hogy újra megtanultam beszélni - , aztán a válaszaim után hümmögtek egy sort, és írtak valamit az előttük fekvő papírra. Ebből aztán sokat értettem
Aztán jött a gyógytorna, ami mozgássérültként még rosszabb volt. Mert tetszenek tudni, kedves olvasók, a lábaimat nem tudom használni. Ennek egy gyerekkori baleset az oka, de annyira inkább nem részletetem ezt a témát.
Hol is tartottam? Ja, megvan! Szóval azok a hónapok voltak a legrosszabbak, aztán jött az iskola. Az iskoláról azt kell tudni nálam, hogy két dolgot utálok: Az angol órát, és a nyelvtant. Főleg, amikor a Kanji-kat vesszük és meg kell keresnünk a radikálist benne, és értelmezni, hogy miért pont azt jelenti az adott kanji, amit. Vagy amikor ójapánul tanulunk. Annak mikor fogjuk hasznát venni? Soha! Amúgy sem készültem műértőnek, szóval teljes felesleges. Én valami könnyebb munkát szeretnék, amit élvezhetek is.
Aztán ami még nagyon zavart - elnézést, hogy ennyit panaszkodom, de szerintem a negatívumok isfontosak. - az a kinézetem volt. Amikor beléptem a SAO-ba, alig töltöttem be a tizenötöt. Most meg? Tizennyolc leszek, ember! Tizennyolc! Aztán még két év, és elérem a felnőttkort. Tiszta gáz. >.>
De legalább a suliban vannak olyanok is, akik még nálam is öregebbek, ez pedig szívmelengető. x3
Hogy miért gondolom ezt? Elmondom: Rühellem ezt a világot! \o/
A SAO-ban minden nyugisabb volt, azt csináltam, amit akartam. Most meg? Lecke, tanulás, gyógytorna, meg ez a lelkizős csoportterápia is, amit egy ilyen agyturkásszal kell csinálnunk.
Ennyit a szabadidőről. -.-"
Viszont a hétvégék elég murisak szoktak lenni. x3 A nagybátyám ide költözött Tokióba, és nála vagyok most is, mert ugye szüleim nincsenek...
Khm... Szóval hétvégenként vagy a bácsikámmal beszélgetek, vagy pedig ezzel az új játékkal, az ALO-val játszom. Igazából még egy kicsit böki a csőrömet, hogy játékos a játékosra támad, így aztán támogató játékos lettem. (Support Rulez! \o/)
És itt már voltak varázslatok is. *-* Úgy hiányoltam ezt a SAO-ból. Viszont a fantasy-n kívül más műfajú VRMMORPG-ket is ki akartam próbálni. Ekkor hallottam a GGO-ról. Azt mondják, hogy az oda csak a profi kockák mentek, és azt is, hogy valódi pénzre válthatod az ottanit. Na már most, a pénz jól jön, annyira pedig elég nagy az önbizalmam, hogy a SAO után profinak érezhessem magamat. X3
Így aztán a NerveGear-es felhasználóm átimportáltam ide, és jöhetett az oly jól ismert szavak.
- Linku starto! - mondtam, és már bent is voltam. Először is megnéztem magamnak ezeket a kasztokat. És rá kellett jönnöm, hogy a rendszer kicsit unfair.
Ha optikai fegyverem van, akkor a játékosok ellen fabatkát sem érek. Ha pedig élő fegyverem van, akkor pedig a mobok fognak megszivatni... És nincs olyan kaszt, aminek gyógyító pisztolya van? :O Akkor mégis mit fogok én csinálni? T^T A játékos támadás továbbra sem jöhet szóba, szóval maradnak ezek a mob ölők. Jippí... De melyik? Ha jól tudom, akkor ez valami lövöldözős játék lesz. Akkor pedig gyorsnak kell lennem, hogy kikerüljem a golyókat. Vagy pedig mátrixozok majd egyet. x3
De akkor legyünk Hayai-k. A kinézetemet próbáltam a sajátomra formázni, ami azért többé-kevésbé sikerült.
Amikor beléptem a világba, egy szó jutott az eszembe: Cyberpunk! *-* Ezt a műfajt de szeretem! A világról pedig lerí, hogy cyberpunk alapú: füstös levegő, neonfények, repülő járművek... Kiköpött huszonkettedik század. x3
De valamit csinálnom is kéne, mert az, hogy itt álldogálok, eléggé unalmas. >.>
